Nélkülem unatkoznál

te is

Séta a jövőbe

2012. december 01. 12:47 - yerma

Sietünk, mert megszoktuk. Ébredés, reggeli, mosakodás, öltözködés és indulás. Rohanás a HÉV-hez. Már megint elment az orrunk előtt. Már megint sokan vannak rajta. Bosszankodás. Belihegés a munkába. Kezdődik a nap. Futunk. Határidők szorítanak, negyedéves jelentések rabjai vagyunk.

Telnek a napok. Telnek a hónapok. Gömbölyödünk. Libegünk, repülünk. Szárnyakkal. Aztán egyszer csak bemegyünk a kórházba, és nemcsak, hogy kijövünk onnan, de már nem is egyedül jövünk ki.

Hosszú ideig még nem alszunk és fáradtak vagyunk. De közben sétálunk. Nem sietünk, mert ezt is megszoktuk. Csak egy kicsit korábban, egy olyan életünkben, amire hajlamosak vagyunk nem emlékezni. Most mégiscsak az eszünkbe jut. Mint annyi minden abból az időszakból. Platánfák alatt és akácok között sétálunk, nézzük a levelek színváltozását. Látjuk az aranyat, és belegázolunk. De nemcsak látjuk, megéljük az élettől való elszakadás drámáját magunk is. De ez minket nem érint egy jó darabig. Szomorkodunk az ősszel és csodáljuk a festőjének a palettáját. Mint egykoron. Számoljuk a gesztenyéket, nézzük a fagyos leheletünket. Leveleket gyűjtünk és lepréseljük. Pocsolyákban ugrándozunk gumicsizmában, minden egyes tócsában elidőzünk, integetünk a visszakukucskáló napsugárnak. Bentről az ablakhoz nyomjuk az orrunkat, nézzük az esőt. A monoton ritmusát átveszi a szívünk is és megnyugszunk.

Lassítunk. Mert megtanultuk újra. Most pedig próbálkozunk körülírni a színeket, ízeket és a hangokat – szavakkal.

Itt élünk, ahol eddig.

Csak máskor.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opal.blog.hu/api/trackback/id/tr374941294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.