Ki lakik az ágy alatt?

Segítség, eltűnt Anya! Vagy legalábbis az, aki most Anya néven éldegél. Úgy 6 éves koráig még megvolt, onnan is eltelt az idő, aztán volt valahogy később is, és most is van valami helyette. De nem ugyanaz. Valami más.

Aztán megkerült szanaszét álló hajzattal, kócosan. Egyre több ősz hajszála van már. Festi. Most már azért, hogy eltakarja őket. Nem divatból. A szeme környéke is egyre ráncosabb, az arcbőre megereszkedett, mosolyánál több ezer sejt együttes játéka látszik, külön-külön, melyik hogyan mozdul látható. Még akkor is, ha ez a mozgás betanult, rutinos. Minden sejtje külön életet él. Ő most mindenható.

De néha, ha nagyítóval keressük, akkor megtalálhatjuk őt magát. Úgy ahogyan akkor ott hagytuk. Amikor még azt hittük, hogy hihetünk bátran.
Amikor biliztetésnél feltűrjük a ruháját. Ahogy feltűrték nekünk is. Amikor rászólunk. Amikor ránk szóltak. Ahogy visszajönnek a kockák a filmből. Azt nem tudjuk, hogy miért pont azok a kockák jönnek vissza. Ezek a dupla-kockák. Ha egy kis szerencsénk van, akkor triplakockák is lesznek. Miért kell ugyanazt kétszer végigélni? Miért nem elég csak egyszer? És miért pont azt vetíti elénk az élet még egyszer? Mi az üzenete? Bele tudunk pörgetni a filmbe, vagy azt kell néznünk, amit elénk raknak?

Valamelyik nap leguggoltam a járdán. És nagy volt a bogár. Néztem hogyan mászik. A járda rése, ahol meghasadt a beton, az is nagy volt. Gaz nőtt ki belőle. Mire felnéztem már buborékot fújtunk fekete fehérben. Éreztem a WU2 sampon ízét, mert kicsit belenyeltem. Az egész kert egy nagy orgona volt, csupa lila és mindent elnyomott az illata. Minden nagy volt benne. Nagy cseresznyék nőttek és pünkösdi rózsák. És bicikliztünk a hosszú úton, ami azóta rövid. Hazaértünk és a hőség elől befutottunk a hűvös lépcsőházba, ami óriási volt és nagyon messze onnan, ahova leraktuk a biciklit. Már csak akkor volt nagyobb, amikor ki kellett takarítani.

Minden üres volt, most meg tele van. Emlékkel és porral. Attól lett mostanra kicsi, a többi a por. Rárakódott a kor.

Nem férünk el ebben a világban ennyien. Amikor kicsik voltunk elfértünk. Meg is fértünk egymás mellett. Nagyobb helyigényünk van, a világ meg ugyanakkora. Amíg kicsik voltunk, addig minden, ami nagy volt az félelmetes volt. Most meg inkább vicces vagy szót sem érdemel. Hogyan is laknának polipok az ágy alatt este? És nappal hol vannak? Akkor hazamennek.

Szeretnék újból elférni. Segítség, eltűnt Anya! Anya, aki elfért! Anya, aki nem mindenható. Aki nem tudja eltüntetni a polipokat. Mert most eltűntek a polipok is.

Ki lakik az ágy alatt?