Nélkülem unatkoznál

te is

Tájkép csata után

2014. február 17. 15:15 - yerma

Sok meglepetéstől megkíméltem volna magam, ha annak idején mondják, amit nem mondtak és nem az újdonság erejével hatnak a dolgok. Így én most mondom.

A szülések egy része úgy indul, hogy megreped a magzatburok és elfolyik a magzatvíz. Ha közben fájások is vannak, akkor gratulálunk. Ha nincsenek, akkor van a berendezkedés a kórházban egész napra, CTG-vel vízszintesen. Nagy élmény. De ez még nem az igazi. Optimális esetben a szomszédos szülőágyon csak úgy pottyannak ki a babák sorra, elsőnek megyünk be hajnalban, de utolsónak jövünk ki és lecsúszunk a külön szobás programról is.

Ha valaki mondta volna, hogy a szülést követően egy darab nadrágot fogok tudni viselni jó egy évig kizárólag mindenhova, és már a kórházból kijövet sem lesz jó az, amivel bementem. De általában amivel elkezdtem valamit, az az a végére már nem úgy van, ahogy azt hittem, hogy lesz, amikor nekivágtam. Ez általános igazság az életben. Nehéz volt ezt megszokni és ezzel együtt élni. Hányszor indultam el a mosdóba, csak előtte megszoptattam, átpelenkáztam és lerogytam aludni.

Az ember sokkal inkább fáradt, mint éhes. Ha választani kellett inkább aludtam, mint ettem. Az volt a sokkoló, hogy a máskor párhuzamosan folyó tevékenységek helyettesítették egymást, egyidejűleg nem következhettek be, hosszú hónapokig. Az első egy év ezzel telt.

Azt se mondta senki, hogy ami némely embernek az legszebb 3-4 év, az más vetületben máshogy néz ki. Nézzünk például engem. Úgy nézek ki, mint egy háborús veterán, utolsó hadifogoly, félkarú óriás, kicsit vaksi és egy kicsit süket is a végére. Na hátam, az meg végképp nincs, legalábbis nem érzem, hogy lenne. Hogy béke van már? Ó, fogalmam nincs. Csak jöttem. Valahonnan. Mások szerint jó volt. Egy kis közmunka. Málenykij robot.

Saját életem nincs már régen. Önállóan nem vagyok értelmezhető, míg korábban az voltam. Van helyette más. Olyan szépen nevezi a magyar nyelv emberöltőnek az embernek azt az idejét, ami alatt reprodukálja magát. Régen ez 25 év volt. Nálam erre van a 35+. Nem lehet minden mindig ugyanúgy.

Sok időbe telt nem számolgatni a halottakat. Meg aztán vannak és lesznek másfajta csaták is, amiket meg kell vívni. Értelmes és értelmetlen csaták. Csak azt mindenki elfelejti megemlíteni, hogy csata után halottak vannak és azokat valaki eltünteti. Vajon ki? Ki rak rendet?

Ki viszi át fogában tartva?

Most Picasso Guernica című képe jut eszembe, amit a spanyol polgárháborúról festett. A bezárkózva festegető művészre rátörte az ajtót egy katona.
– Ez a maga műve? – kérdezte.
- Nem, a maguké.

Szólj hozzá!
Címkék: gondolatok 2+

A bejegyzés trackback címe:

https://opal.blog.hu/api/trackback/id/tr585818767

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.