Nélkülem unatkoznál

te is

Deja vu

2014. augusztus 13. 14:34 - yerma

Szorongva vagdosom a képzeletbeli centiket, az időt, ami az óvodáig hátravan. Biztos érezni rajtam, hogy szorongok, az nem csak úgy megy, hogy az embernek valami baja van és ez nem látszik rajta. Talán még nem írtam a párhuzamos életekről, amiket élek a szülés-születés óta. Időben egyszerre ment végbe a felnőttkor anyaként és a gyerekkor újra című show, ami kicsit olyan, mint amikor az ember a tévét kapcsolgatja két film között, amikor a reklám van. Mindkét filmben valamennyire benne van, de ha kérdezik egyiknek sem tudja a tartalmát rendesen, minden részletre kiterjedően. Az én életeimben viszonylag könnyű az átjárás a felnőttkor és a gyerekkor között. Egyébként meg azt tapasztaltam, hogy akinek a két létforma élesen elkülönül azoknak nem szabadna gyerekekkel foglalkozniuk. De ezt nem akadályozhatja meg senki, még a gyerekjóléti szervek is jótékonyan kikanyarodnak ebből az utcából, mert magánterület.

Az én életemet három nagy frusztráció jellemzi. Természetesen volt többi is, ami más volt, nem ugyanez, amit most érzek. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, így körülírom. Akkor éreztem ezt a fajta szorongást, amikor úgy éreztem, hogy magamra hagytak. Először a saját óvodáztatásom kezdetén, meg nem értettség, miért nem minden az enyém, és amivel jogszerűen én játszom, azt miért veszi el más, és a félelmetes felnőttek ezt miért hagyják.

A második frusztráció ugyancsak óvodáskorban történt, amikor be kellett feküdni mandulaműtétre a kórházba. A fertőtlenítő szagát is vissza tudom adni, a folyosók kanyarulatainak az ívét is. És azt is, hogy elment az autó, én meg néztem az ablakból és nagyon sírtam.

Aztán harmadszorra a szüléskor hagytak magamra. Több hónap kialvatlanság és egy fárasztó, félnapos ámde csöndes szülés után, amit további 10 hónap alvatlanság követett. Összesen egy évig nem aludtam. Feküdtem a kórteremben és aludtam volna, ha a room-in csúcsanyák üvöltő gyerekei hagytak volna. Room-in csúcsanya üvöltve szült és gyorsan, és már az első órában mosolygósan szoptatott. Az volt a baj, hogy ők többen voltak, én voltam egyedül, ezért hittem inkább nekik. Ez így a természetes, sugallta a társadalom és mi azért éltünk, hogy megfeleljünk neki. 

A három nagy traumából most élem én át az első duplázódást, az első deja vu-t. Másnak ez semmi. Ők nyilván gyorsan születtek, vagy nem is tudják hogyan, mert átmeneti amnézia törli ki az agyukból ezeket az emlékeket. Ha majd meghalnak, azt sem fogják érteni.

Hamarosan vége lesz a naplónak. Ezt is siratom.

Szólj hozzá!
Címkék: gondolatok 2.5+

A bejegyzés trackback címe:

https://opal.blog.hu/api/trackback/id/tr66600643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.