Nélkülem unatkoznál

te is

Lehetetlen

2014. október 18. 17:06 - yerma

Egy pillanatig tényleg elhittem, hogy megtanulunk normálisan elaludni. Mert azt azt jelentené, hogy immunisak vagyunk a körülöttünk levő világ zajaira és fájdalmaira. Pedig dehogyis. Miért pont most? Néha persze sikerül a vakok szerencséjével rábökni arra a számra, amit aztán kihúznak a lottón. Most már az is csodaszámba megy, ha egyáltalán alszik délután, annyira fel van pörögve már reggel, hogy nem lehet leállítani. Hála a dupla betegszabinak. De hamarosan ennek is vége, és hamarosan azért vége lesz a nagy handabandának és a nagy arcoskodásnak is. Egy hónap múlva meg lesz a vélemény és majd akkor elszabadul, aminek nem kéne, kirepül a dzsin a palackból. Szuperapu is fárad, és ebben a fejezetben arról is szó volt, amit előlem gondosan elhallgatott, hogy az óvónéni közölte vele, hogy el kéne engedni a gyerekét, mielőtt az megutálja. Úgyse neki ítéli a bíróság. De egyelőre még nem sikerül. 

Lassan két éve élek ebben a felemás tudatállapotban, hogy kizárólag a nap túlélésére gyúrok. Megélni az életet régóta nem szempont már. Az élet örömei olyan fogalmak, amiket a szótárból ismerek, amit egy képzett pszichológus gondosan előás és leporol. Közben pedig szaporodik fogamban az idegen. A legrosszabb az, hogy látom azt, hogy most vesztegetem el az időmet. És nem tudok ellene tenni. Mindig a tehetetlenség a legfárasztóbb. A tehetetlen ember jóval gyorsabban öregszik. Persze edzettebb is lesz a társainál. De ez nem fontos. Ami itt elmegy a vámon, az majd a réven mit sem ér. 70 vagy 75 nem mindegy már? Akkor. Olyan állapotban.

Én tényleg azt hittem, hogy megtanulunk aludni, előbb-utóbb mindenki megtanul. De először ébren lenni kell megtanulni. Anélkül nem megy. A sötétnek csak a fénnyel összevetve van értelme. A sötétség a fény hiánya. Máshogy értelmezni nem lehet, a kétségbeesést sem. Egyszerűen lehetetlen.