Üvöltő szelek

Három dolog egybevágása miatt idézem az alanti verset. Az egyik a szélsőséges időjárás, amitől októberben-novemberben rendszerint meglepődünk, mintha nem erről szólna az ősz. Bár hányszor megérint egy vadabb szél, arról eszembe jut egy vers, amitől mindig elszomorodom, mert a halálról szól, és így meg is érkeztünk a halottak napjához. A harmadik szál a Potter könyvekből ered, most a 150. oldalon tartunk, és vettük azt a rész, ahol a mumus kijön a szerkényből és minden gyereknek szembesülnie kell a saját félelmével, hogy aztán megtanulják leküzdeni azokat. Anna is megkérdezte tőlem, mi az amitől a legjobban félek. Mégsem mondhattam neki, hogy egy verstől félek, ami a szeretett gyermek haláláról szól. A verset egyébként egy 11 éves forma gyerek szájába adták egy szavalóversenyen. Azóta kísértenek ezek a sorok. Itt említeném meg, hogy továbbra is értelmes felnőtteket szeretnék a közoktatásba. 

Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.

- Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
- Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
-A köd gomolyog, csak a köd fiam!

"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."

- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
- Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.

"Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."

- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
- Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.

"Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el."
- Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!

Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.

 

(Johann Wolfgang Goethe: A Villikirály)