Nélkülem unatkoznál

te is

Egy életen át

2017. november 14. 19:51 - yerma

Vissza kell vonnom azt a mondatomat, amit elkeseredettségem íratott le velem. Akkor azt állítottam, hogy nem simogatunk meg más gyerekeket, mert a miénket sem simogatja meg senki. Persze Anna példája jól mutatja, hogy ez a hozzáállás rossz, hiszen ő gátlás nélkül ölelget vadidegeneket és kommunikációra csábítja az embereket, akiktől aztán a milyen okos vagy bókot begyűjti. Lehet, hogy ezért csinálja az egészet tudat alatt. És persze az sem igaz már, hogy más szülők nem foglalkoznak vele. Léteznek természetesen a sztereotip szülők, akikről a viccek szólnak, létezik minden közösségben úgy tűnik a tenyeres-talpas vidéki liba típus, hangos és hülyeséget beszél, itt a gyerek azért gáz, mert ezt másolja. Aztán létezik a normális gyerek, hülye szülő, amikor a gyerek már régen megbocsátott és irigykedve nézi a mi bolondos, de jókedvű, lassez faire anya-gyerek párosunkat, ámde a másik szülő per nagyszülő a testével takarja el az unokát, nehogy elcsábuljon és ránk nevessen. Ami elég komoly kísértés, hát be is szól, elvonszol. Miért nem köszön Zsuzsika, kérdezi Anna, mert tényleg nem érti. Azért, mert a nagymamája haragszik rád és megparancsolta neki. Zsuzsika pedig szófogad, hagyjuk őket, majd meglesz a böjtje. Van már bennem egy Robin Hood effektus is, már átfordultam abba a szülőbe, aki nem hagyja, hogy a színes gömb gyerekéből szürke téglát csináljak, csak azért, mert az könnyebben kezelhető. Legyen más gyereke a szürke kocka, tologassák azt egyen fiókokba. Ez a helyzet igazából elég jó nekünk. És ezt nem tudják nem észrevenni a csendes kisebbségben levő normális emberek és barátkoznak Annával, beszédbe elegyednek és visszakérdeznek, bekísérik a csoportba, együtt játszanak. Emberszámba veszik, ahol ő kivirul. Igazából az ADHD egy kezelhetetlennek tűnő állapot, mindennapi extrém sport, amiben gyakran érzem úgy, hogy belehalok. Valaki egyszer azt mondta, hogy a gyerek az lerágja a húsodat, az ADHD-s pedig a csontodat is. Aki nincs ebben benne az nem tudja megítélni a helyzetünket, ezért meg kell neki bocsátani. De mindezek dacára az ADHD csak adott nekem. Önismeretet, megküzdési technikákat, rávezetést az egyetlen helyes útra. A békén hagyásra. Az alázatra. Az igazán fontos dolgokra. A saját ADHD-mra. Hirtelen nagy kerek egésszé állt össze a kép. És egy kicsit hátrább kell lépnem, hogy tudjam élvezni teljes valójában. Ezért vagyunk mindig kívül állóak, ezért nem érzünk haragot sem. Mások önértékelési és jellemhibájával nem foglalkozunk.

Csak magunkkal, mert magunkkal kell együtt élnünk.

Méghozzá egy életen át.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opal.blog.hu/api/trackback/id/tr8013276295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.