Nélkülem unatkoznál

te is

Soha többet nem játszok veled

2020. április 12. 17:58 - yerma

Ezt a mondatot életemben eddig háromszor mondtam ki, és mindvégig komolyan tartottam magam ehhez. Először gyerekkoromban, amikor nem volt türelmem olyannal sakkozni tanulni, akinek nem volt türelme engem sakkozni tanítani. A mai napig utálom a sakkot, valahogy nem tudom 3D-ben előrejelezni más gondolkodási szándékát, ez nekem túl bonyolult, érdekes, hogy 2D-ban már nem annyira. A 3 dimenzió már túl sok inger és egyszerűen túltelítődöm.

A többit már Annának mondtam. Az első alkalommal be akartam neki bizonyítani egy érdekes matematikai állítást, a Fermat-tételt, ami benne volt az általa kikölcsönzött matematika könyvben is, gondoltam talán érdekli. A tétel arról szól, hogy egy 5x13 téglalapban 65 db négyzet van, és ezt fel lehet vágni 8x8-as négyzetté, ahol viszont 64 db négyzet van, és egy négyzet eltűnik. Hol az egy négyzet? Ehhez pontosan kell a téglalapot átlóira vágni, ez fontos. Viszont nekem ez nem sikerült, mert Anna még mindig a lökdösődő korszakában van (ami valami egyensúlyi zavar lehet, bár ha az lenne, akkor rollerezni sem tudna. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy marhára unja, csak ezt akkor nem vettem észre). Szóval meglökte a kezemet, így nem lett egyenes átló, hanem egy girbegurba akármi, amivel teljességgel lehetetlen volt megmutatni, hol megy ez az egy négyzet. Mindez egy kockánál is igaz 3 dimenzóban, 1 kocka mindig marad. Itt adtam fel a nála matematikát, és a Zrínyi versenyt már egyedül küzdötte végig (na jó, a fejlesztő pedagógussal).

A második alkalom a Srcabble játék közben volt, ahol ugyancsak a lökdösődése miatt mondtam ezt. Épp az én köröm volt egy véletlenszerű partnerrel és az utolsó betűt raktam ki, amivel megnyertem volna a meccset, de még nem nyomtam rá a play gombra. Akkor meglökte a kezemet, így a mellette levő pass gombra nyomtam véletlenül, így a másik larakta a maradék betűjét és ő nyert. A mai napig nem játszok vele, amíg fél méteres távolságban nem áll tőlem. De egyébként is kifejlesztettem egy biztos módszert, Anna profiljával játszom a felét, a sajátommal a másik felét, így mindig én nyerek.

Kíváncsi vagyok ezekhez meddig fogom tartani magam, talán addig, amíg a lökdösődés el nem múlik. Különben úgy látszik csak én goldolom ezt neurológiai eredetű zavarnak, a szakirodalom és ahogy rákerestem erre, mind az agresszió jeleként értelmezi. Pedig Anna minden, csak nem rosszindulatú és nem agresszív, közösségben ha lökdösődik, akkor nem ő kezdi. Itthon tény, hogy kiskorában úgy jutott el az ajtóig, hogy rálépett a vesémre, onnan felmászott a mellkasomra, lódított egyet a koponyájával, amivel betörte az orromat, és ezek után egyszerűen átmászott rajtam - minden gonoszság nélkül. Ez még mindig előfordul csak enyhébb verzióban, a vesémet még mindig tűpontosan eltalálja, néha a fejét már a falba veri bele véletlenül, mert már a mozgását nem bírom annyira lekövetni. Néha az iskolában is előfordul, bár 8 évesen még ez bővel belefér. Csak remélni merem, hogy valaha jobb lesz és játszhatunk együtt valami értelmeset.