Nélkülem unatkoznál

te is

Szívügyünk a kert

2020. július 02. 14:36 - yerma

Nekem soha nem volt kertem. Gyererkkoromban a papáéknak volt egy nagy veteményese, ahol minden megtermett. Tizenöt éves lehettem, amikor először láttam zöldségest, és azt gondoltam magamban: ez mi? A kertben mindig történt valami, és mindig lehetett valamit szedni, mert éppen érett. Papa reggel belocsolta a palántáit és így szerettem meg az élettel teli nedves föld illatát, esőben volt, hogy esőkabátban rohangáltunk az ágyások között, érzem a kabát műanyagának az illatát most is. Akkor azt képzeltem nagy sárga pillangó vagyok az esőben és nem is tévedtem sokat. Két szőlőtőke közé szilvamagot ültettünk, de esélyünk nem volt, hogy kikeljen. Viszont random elszórt szotyiból lett egy napraforgónk. Amikor esett az eső azért is jó volt, akkor papa nem a kertben volt, hanem játszott velünk malmot, fehér és tarkabab voltak a kövek és százmillió millpengő volt a tét, ami nagy kötegben a háború után maradt meg, mint értéktelen kacat. Aztán Gödöllői Agrártudományi Egyetemre jelentkeztem valahányadik helyen, de nem ez lett az utam végül.

Később sem jutottam ugyan kerthez, de erkélyes házban éltünk végig. Kiskoromban az erkélyen muskátli volt, és már később is egészen tavalyig. Ezen kívül ablakpárkányon korlátozott számban virágaim vannak, valami mindig nyílik és valami mindig nem. Vannak hagymások, amik a téli almukat alusszák egy szekrény mélyében. Itt talált rám az ötlet, hogy miért is ne legyen kertem. Öt darab erkélyládával gazdálkodom, meg néhány cseréppel. Az elmúlt évben nem kaptam paradicsom palántát így csak az eperrel próbálkozhattam be, sikerrel. Nem volt viszont még saját projektem, az eper palántaként érkezett, nem itt született nálunk, ezért kezdtem idén paradicsommagot vetni. De első terményem végül a fokhagyma lett, nulláról, gerezdről egy fej. Répa meseként húztuk-vontuk, mígnem kijött a földből.

Volt szerencsém Bálint Gyuri bácsival személyesen találkozni. Egy nagyon kedves barátom mutatta be nekem, ő sem  él már. Az MTA büféjében beszélgettünk, aztán a 99. születésnapján telefonon csak hallgattam, sajnálkozott, hogy nem kapta vissza a jogosítványát a korábbi balesete után, különben jönne beteglátogatni. Nem lehetett őt nem szeretni, és szerettem a kertjét is, mert mindig akkor nyílt az amarilisze mint nekem, és az orchideája is (amit én később kicsináltam), nem beszélve a fokhagymájáról. Nemrég, már a halála után tették ki a cikket az oldalára, hogy kacsolni kell a paradicsomot, de az előző napon épp megtettem. Ma pedig a hangyairtásról volt szó. Költészetről beszégettünk, és azt kérdezte miért nem írnak többet a költők a természetről, régen sokat írtak, most meg egy idézetet sem tud betenni a nőklapjás rovatába, csak az enyémet. Száz éve még rengeteget írtak róla, most meg nem. Azt mondtam, azt gondolom azért, mert régen még féltek tőle az emberek, akár egy szimpla esőtől, akár a Tisza áradásától. Ma már előre látjuk a műholdképeken mikor jön az eső, mikor jön a meleg és azt hisszük ez elég, hogy uralmunk alatt tartsuk. Általában a világgal is ilyen a viszonyunk. Okosnak hisszük magunkat, nagyképűek, magabiztosak vagyunk és bunkók. Nincs meg bennünk az alázat.

Verjük magunkat és nincs mire.

Címkék: gondolatok 8.5+