te is

Nélkülem unatkoznál


Egy életen át

Vissza kell vonnom azt a mondatomat, amit elkeseredettségem íratott le velem. Akkor azt állítottam, hogy nem simogatunk meg más gyerekeket, mert a miénket sem simogatja meg senki. Persze Anna példája jól mutatja, hogy ez a hozzáállás rossz, hiszen ő gátlás nélkül ölelget vadidegeneket és kommunikációra csábítja az embereket, akiktől aztán a milyen okos vagy bókot begyűjti. Lehet, hogy ezért csinálja az egészet tudat alatt. És persze az sem igaz már, hogy más szülők nem foglalkoznak vele. Léteznek természetesen a sztereotip szülők, akikről a viccek szólnak, létezik minden közösségben úgy tűnik a tenyeres-talpas vidéki liba típus, hangos és hülyeséget beszél, itt a gyerek azért gáz, mert ezt másolja. Aztán létezik a normális gyerek, hülye szülő, amikor a gyerek már régen megbocsátott és irigykedve nézi a mi bolondos, de jókedvű, lassez faire anya-gyerek párosunkat, ámde a másik szülő per nagyszülő a testével takarja el az unokát, nehogy elcsábuljon és ránk nevessen. Ami elég komoly kísértés, hát be is szól, elvonszol. Miért nem köszön Zsuzsika, kérdezi Anna, mert tényleg nem érti. Azért, mert a nagymamája haragszik rád és megparancsolta neki. Zsuzsika pedig szófogad, hagyjuk őket, majd meglesz a böjtje. Van már bennem egy Robin Hood effektus is, már átfordultam abba a szülőbe, aki nem hagyja, hogy a színes gömb gyerekéből szürke téglát csináljak, csak azért, mert az könnyebben kezelhető. Legyen más gyereke a szürke kocka, tologassák azt egyen fiókokba. Ez a helyzet igazából elég jó nekünk. És ezt nem tudják nem észrevenni a csendes kisebbségben levő normális emberek és barátkoznak Annával, beszédbe elegyednek és visszakérdeznek, bekísérik a csoportba, együtt játszanak. Emberszámba veszik, ahol ő kivirul. Igazából az ADHD egy kezelhetetlennek tűnő állapot, mindennapi extrém sport, amiben gyakran érzem úgy, hogy belehalok. Valaki egyszer azt mondta, hogy a gyerek az lerágja a húsodat, az ADHD-s pedig a csontodat is. Aki nincs ebben benne az nem tudja megítélni a helyzetünket, ezért meg kell neki bocsátani. De mindezek dacára az ADHD csak adott nekem. Önismeretet, megküzdési technikákat, rávezetést az egyetlen helyes útra. A békén hagyásra. Az alázatra. Az igazán fontos dolgokra. A saját ADHD-mra. Hirtelen nagy kerek egésszé állt össze a kép. És egy kicsit hátrább kell lépnem, hogy tudjam élvezni teljes valójában. Ezért vagyunk mindig kívül állóak, ezért nem érzünk haragot sem. Mások önértékelési és jellemhibájával nem foglalkozunk.

Csak magunkkal, mert magunkkal kell együtt élnünk.

Méghozzá egy életen át.

Néha

Néha látok gyerekeket, akik mellett könnyű szülőnek lenni. Ők azok akik szót fogadnak a buszon, órákig rajzolnak vagy legóznak. Ezek mellett a szülő boldogan mobilozik. Ezzel szemben vagyunk mi, akik pontösszekötősnél sem tudunk megmaradni az ötödik pont után, és akiknek az élettere olyan, mint egy tájkép csata után. Körülnézek most hol mi van: egy trambulin, rajta egy hulahoppkarika, az ágyon szatyor, baba, kendő, motoros rendőr, egy rajzlap az asztalon félig kiszínezve, a tévé meg megy. Nem, ez nem szimpla rendetlenség, a kendő igazából szuperhős jelmez, a baba éppen alszik, azért van ott, mindennek van célja, funkciója és küldetése. És mindezekkel az elmúlt egy órában játszott, csak nem bírt mellette türelmesen kitartani.

Néha látok gyerekeket, akik mellett nehéz és a szülők nyilvános helyen nem jól oldják meg. Jaj de bénák mások! Hiperaktív gyerek megbotlik. Megérdemelted, mert béna voltál, kommentál anyja. Némán nézem. Ennek az anyának ugyanolyan szavazati joga van, mint nekem, a gyerek fogja fizetni az én nyugdíjamat. Reméljük lesz jövedelme.

Néha látok gyerekeket, akik miután a néma szülői agressziótól, szekálástól és megfelelési kényszertől felnőttkorukban majd szorongani fognak, ámde most ránézésre nem balhéznak, azt a tévképzetet nyújtják, hogy normálisak, csak azért, mert közelebb állnak az átlaghoz mint mi, valamint azért, mert ők vannak többen.

Néha látok szülőket, akiket az átlag gyerekük nem késztet folyamatos fejlődésre. Szakirodalom olvasásra. Újra játszásra. Újra kreativitásra. Újra nevetésre. Víz tetején történő lebegésre. Felhők fölött repdesésre.

Néha szeretek élni.

Lóci óriás lesz

Igazából ez a bejegyzés érdemelne az Emlékezés egy nyár éjszakára címet, de majd nagy kreatívan kitalálok neki másikat. És az éjszaka volt az közel 5 éve először, hogy nem aludt mellettem Panka. Persze próbálkoztunk már többször, de mindig visszajött, mint egy bumeráng. Aztán az egyik nap nem. Természetesen a máskor mindig veszekedésekbe forduló mindennapok után, ahol 24 órában kell jelen lennem, a legfurcsább a jelen. Az a bizonyos 68 nap, amivel rövidebb az életem, eddig. Ha stílszerű akarnék lenni, azt mondanám, Pankával az élet egyszerű történet vessző száz oldal - kardozós változat. De ezt már mondtam másra. Hirtelen ez ugyanis eltűnt. Utoljára akkor éreztem így, amikor első napja volt az óvodában. Céltalanul lézengtem, és eszembe jutott, amikor egyszer azt mondta: ha világgá mész, és itt hagysz, akkor nem lesz gyereked és unatkozni fogsz. És tényleg, unatkoztam. Borzas Peti, csak nem fogsz sírni? De igen. Sírt.

Aztán az itthon töltött órák alatt gondolkoztam, miért nem vagyok türelmesebb, néha jönnek pillanatok, amikor tisztán látom magamat kívülről és reálisan. Ilyenkor Lóci óriás lesz. Néhány pillanatig.

Néha nagyon nehéz magamat reálisnak látni. Finoman megjegyezte egy pszichológus, hogy nem használok magamra egyes számot. Ezt a jelenséget régóta észlelem magamon, de nem éreztem problémának. Talán könnyebben leválik a gyerek, ha nem mi vagyunk, hanem én meg te.

Az is mi. Csak egy kicsit másképp.

Azok a nyolcvanas évek

Na a másik retró dolog, kezembe került egy nagy spirálos kockás füzet 1987-ből. Ez egy háztartási ismeretek tárgyú iskolai füzet, aminek a keretén belül megtanultuk, hogy hogyan kell sütni, főzni, takarítani házi praktikákkal, és hogyan kell a csecsemőt gondozni. Nyilván a mai szakirodalom részletességével ez a füzet nem bír, de pontosan látszik belőle, hogy a mi szüleink hogyan neveltek belőlünk kifelé egészségesnek mondott, ámde szorongó, iskolában-nem-kérdező, kis automata szófogadó robotokat. Ízelítő a nyolcvanas évekből. A teljesség igénye nélkül.

  1. Édesanya feladata a kisgyerek számára biztosítani a megfelelő helyet, megfelelő játékot, valamint a biztosítandó a türelmes, megértő, következetes nevelés, nagyfokú szeretet, gondos, megértő szeretet. (Ez jó hír, pénz akkor nem kell.)

  2. Nyáron fehér, tiszta kendővel takarjuk le a kisgyermek edényeit védve a legyektől. (Anyád! A szúnyogok. Öö, legyek)

  3. Nemcsak a baba és a lakás tisztasága, hanem az anya tisztasága és öltözete is fontos. Ne legyünk otthon se ápolatlanok, slamposak. (Anyád 2.0)

  4. A szoptatást mindig azonos időben végezzük: 6-9-12-15-18-21 órakor. (Anyád 3.0)

  5. Az újszülöttet gyakran kell teáztatni, mert belebetegedhet a szomjazásba. Az egészséges újszülöttet csak akkor teáztassuk, ha sír. (Mikor máskor?)

  6. 9 hónapos kor körül elhagyjuk a szoptatást, az elválasztás befejeződött. (Most ezzel a korosztállyal vagyunk kénytelenek együtt élni)

  7. A veleszületett ösztönök közül a legerősebb a táplálkozási ösztön. Veleszületett rosszulevő nincs. A szülő magatartása határozza meg, hogy rosszevővé válik a gyerek. (Mindenért a felelős: Anyád 4.0)

Szerencsére a szülésről egy szó sem esett. De minek is?

Anyapszichológia

Miután minden hivatalos szerv elküldte anyát kezelésre, mint mentális deficit túltengésben szenvedőt, éppen véletlenül kezembe került egy könyv. Ugyebár a véletlenekről tudjuk, amit tudunk, nem is lepődtünk meg ezen, már sztoikus nyugalomban vesszük tudomásul a jelenlétüket. Nagy igazság, hogy ha bezárul egy ajtó, máshol kinyílik egy másik. Elmentem könyvtárba, csak úgy. Na ez nem igaz, a Galaxis útikalauzért.

Éppen benn volt a Vida Ági-féle Anyapszichológia. A Babapszichológia megvan. Értékes könyv az is, de amíg nincs gyerek értelmezhetetlen. Amikorra van idő újra elolvasni, addigra meg már késő. Hálás vagyok, mert olyan dolgokat fogalmazott meg helyettem a szerző, aminek hangos kimondásával és értelmezésével ideiglenes szinten rendeződtek a dolgok bennem. A kulcsszavak: a feldolgozatlan szülésélmény poszttraumás stresszhez hasonló, aminek hatékony gyógyszere a béta-blokkoló, amit történetesen éppen szedek is véletlenül. Aztán szó van a szerepkonfliktusról, ami azt jelenti, hogy az anya szeretne visszamenni dolgozni, de a környezeti nyomás nem engedi. Amit a szüléssel és utána éreztem az jogos, természetes, csak a macsó világban tabu és szégyen, ha nem köti le a gyerekkel való foglalkozás hosszú távon. De ma már minden másképp van, mint régen, a nők továbbtanulnak, okosabbak és természetes, hogy visszavágynak. Minden lelkiismeret furdalás nélkül. Jogosan. A ki nem mondott szavak romboló erejéről is szó van benne. Ez már a huszonegyedik század.

És ez nagy szerencse.

Anya és egy szép nap

Miután kiröhögtem magam az internet népe cukorrózsaszín anyák napi ömlengésein, eszembe jutott, hogy akár én is megtoldhatnám egy lépéssel. Az anyákat hétköznapi feminista hősnőként ábrázolva, hol egybevetve, hogy ma a munka ünnepe is van, azt a hamis látszatot keltik az emberek, hogy anyának lenni az egy tett. Egy fizikai jellemző, egy táv, amit ha lefutsz, akkor vagy anya. Etettél, itattál, altattál, aggódtál értem. Úgy tűnik ettől vagy anya. De az anyaság igéi nem ezek. Ettől még lehetnék karitatív betegápoló is. Ezek olyan dolgok, amiket vadidegeneknek is megcsinálunk, ha tehetjük. Az anyaság nem a szülés fájdalma sem, hanem az az ember, ami a szülés után lettél.

Az anyaság önmagától létezik, csak úgy van, nem kéri senki. Az anyaság egy állapot, amit nem kell kiérdemelni. Az anyaság a felhőkről lógatja a lábát, mert súlytalan. Anyák napjára nem azért adunk orgonát, mert illik, hanem mert éppen ez nyílik a kertben. Az anyaság ez a légies szabálytalanság, annak a szabálya, hogy nincs szabály. Én attól vagyok anya, hogy engedem, hogy gyerek legyél. Én hagylak gyereknek lenni. Ha megkérded, megmondom. És te is hagysz engem anyának lenni. Az anyaság nem számoltat el, nem kell majd patikamérlegen kimérve visszaadni. Még a saját gyerekeinknek se.

Ezek pedig mi vagyunk. Szerinted.

p4290002.JPG

Neked írom a dalt

Felmerült a kérdés még régebben, hogy mi ennek a naplónak a célja. Az addig tiszta sor, hogy Anna naplója és anya segít neki írni, de kinek is szól. Mert anyának nemigen: egyelőre nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy ezekre az évekre vissza akar egyáltalán majd emlékezni. Némely történetnek az a sorsa, hogy elfelejtsük. Majd a jövő megmondja, hogy ez is olyan-e. Tehát anyának nem. Anna sem biztos, hogy büszke lesz ezekre a történetekre, illetve én nem leszek mindig büszke a gondolataimra, amit róla gyerekként gondoltam. Amit magamról anyaként gondoltam. Ki tudja neki milyen lesz majd ezeket a sorokat visszaolvasni, ha majd megnő.

Igazából aki ezzel a gondolat folyammal tud mit kezdeni hosszú távon, az egy szakember. Tudjuk, hogy a pszichológiai esetek nagy hányadában (99%) a probléma megoldása az anya-gyerek kapcsolatban keresendő, ráadásul az első három életév különösen fontos ebből a szempontból, mert akkor sajátítja el a szociális kapcsolódások mikéntjét. Azt is tudjuk, hogy előbb-utóbb a psziché fejlesztéséhez minden értelmes ember eljut, hanem is csomót bogozni, de az önismeret miatt.

Szóval kedves pszichológus néni! Találtál egy időkapszulát, egy üdvözletet a múltból, greetings from 2015, bontsd ki és nézd meg. Remélem az élet már eljutott arra a szintre, amikor ezeket olvasod, hogy komolyabban veszik a komolyabb dolgokat, elsiklanak a nem fontos felett. De azon sem lennék meglepődve, ha nem. Azt is remélem, hogy te majd a jövőből fel fogod tudni venni a kapcsolatot velem, megtalálod a módját. Kérdezz és válaszolok. Olyan ez, mint amikor fel nem tett kérdésekre próbálunk válaszolni. Tudom, hogy téged a hiányzó szavak érdekelnek leginkább, amik ebből a naplóból kimaradtak. Semmi nem fáj jobban, mint a hiányzó szavak helyén érzett űr, annak a hiánya. De nincs sok és amit nem írtam le, azt mindig megpróbáltam körülírni.

Kedves pszichológus néni! Neked írom a dalt, neked énekelek.

Ki lakik az ágy alatt?

Segítség, eltűnt Anya! Vagy legalábbis az, aki most Anya néven éldegél. Úgy 6 éves koráig még megvolt, onnan is eltelt az idő, aztán volt valahogy később is, és most is van valami helyette. De nem ugyanaz. Valami más.

Aztán megkerült szanaszét álló hajzattal, kócosan. Egyre több ősz hajszála van már. Festi. Most már azért, hogy eltakarja őket. Nem divatból. A szeme környéke is egyre ráncosabb, az arcbőre megereszkedett, mosolyánál több ezer sejt együttes játéka látszik, külön-külön, melyik hogyan mozdul látható. Még akkor is, ha ez a mozgás betanult, rutinos. Minden sejtje külön életet él. Ő most mindenható.

De néha, ha nagyítóval keressük, akkor megtalálhatjuk őt magát. Úgy ahogyan akkor ott hagytuk. Amikor még azt hittük, hogy hihetünk bátran.
Amikor biliztetésnél feltűrjük a ruháját. Ahogy feltűrték nekünk is. Amikor rászólunk. Amikor ránk szóltak. Ahogy visszajönnek a kockák a filmből. Azt nem tudjuk, hogy miért pont azok a kockák jönnek vissza. Ezek a dupla-kockák. Ha egy kis szerencsénk van, akkor triplakockák is lesznek. Miért kell ugyanazt kétszer végigélni? Miért nem elég csak egyszer? És miért pont azt vetíti elénk az élet még egyszer? Mi az üzenete? Bele tudunk pörgetni a filmbe, vagy azt kell néznünk, amit elénk raknak?

Valamelyik nap leguggoltam a járdán. És nagy volt a bogár. Néztem hogyan mászik. A járda rése, ahol meghasadt a beton, az is nagy volt. Gaz nőtt ki belőle. Mire felnéztem már buborékot fújtunk fekete fehérben. Éreztem a WU2 sampon ízét, mert kicsit belenyeltem. Az egész kert egy nagy orgona volt, csupa lila és mindent elnyomott az illata. Minden nagy volt benne. Nagy cseresznyék nőttek és pünkösdi rózsák. És bicikliztünk a hosszú úton, ami azóta rövid. Hazaértünk és a hőség elől befutottunk a hűvös lépcsőházba, ami óriási volt és nagyon messze onnan, ahova leraktuk a biciklit. Már csak akkor volt nagyobb, amikor ki kellett takarítani.

Minden üres volt, most meg tele van. Emlékkel és porral. Attól lett mostanra kicsi, a többi a por. Rárakódott a kor.

Nem férünk el ebben a világban ennyien. Amikor kicsik voltunk elfértünk. Meg is fértünk egymás mellett. Nagyobb helyigényünk van, a világ meg ugyanakkora. Amíg kicsik voltunk, addig minden, ami nagy volt az félelmetes volt. Most meg inkább vicces vagy szót sem érdemel. Hogyan is laknának polipok az ágy alatt este? És nappal hol vannak? Akkor hazamennek.

Szeretnék újból elférni. Segítség, eltűnt Anya! Anya, aki elfért! Anya, aki nem mindenható. Aki nem tudja eltüntetni a polipokat. Mert most eltűntek a polipok is.

Ki lakik az ágy alatt?

22-es csapdája

A "valahol olvastam" kezdetű bejegyzések rendszerint olyan információkat takarnak, amiket az interneten való barangolások és elkalandozások során tudtam meg, de már nem emlékszem, hogy hol és mikor. Ilyen ez is. Olvastam, hogy az öröklődésnél kiemelt szerepe van minden második generációnak, az unoka a nagyszülőkre hasonlít inkább, mi pedig majd a mi unokáinkra, egy generáció kimarad. Különösen az ikerszülésekre esetében van így. Hogy ez mennyire igaz azt nem tudom, de logikusan megfejtettem az okát:

Mivel a mi szüleink megfogadták, hogy nem úgy nevelnek minket, mint ahogyan őket nevelték az ő szüleik, hanem teljesen ellentétesen, ezért mi úgy nevelődünk, mint a nagyszüleink, akiknek a szülei is ezt fogadták meg az ő szüleikre vonatkozóan.

Séta a jövőbe

Sietünk, mert megszoktuk. Ébredés, reggeli, mosakodás, öltözködés és indulás. Rohanás a HÉV-hez. Már megint elment az orrunk előtt. Már megint sokan vannak rajta. Bosszankodás. Belihegés a munkába. Kezdődik a nap. Futunk. Határidők szorítanak, negyedéves jelentések rabjai vagyunk.

Telnek a napok. Telnek a hónapok. Gömbölyödünk. Libegünk, repülünk. Szárnyakkal. Aztán egyszer csak bemegyünk a kórházba, és nemcsak, hogy kijövünk onnan, de már nem is egyedül jövünk ki.

Hosszú ideig még nem alszunk és fáradtak vagyunk. De közben sétálunk. Nem sietünk, mert ezt is megszoktuk. Csak egy kicsit korábban, egy olyan életünkben, amire hajlamosak vagyunk nem emlékezni. Most mégiscsak az eszünkbe jut. Mint annyi minden abból az időszakból. Platánfák alatt és akácok között sétálunk, nézzük a levelek színváltozását. Látjuk az aranyat, és belegázolunk. De nemcsak látjuk, megéljük az élettől való elszakadás drámáját magunk is. De ez minket nem érint egy jó darabig. Szomorkodunk az ősszel és csodáljuk a festőjének a palettáját. Mint egykoron. Számoljuk a gesztenyéket, nézzük a fagyos leheletünket. Leveleket gyűjtünk és lepréseljük. Pocsolyákban ugrándozunk gumicsizmában, minden egyes tócsában elidőzünk, integetünk a visszakukucskáló napsugárnak. Bentről az ablakhoz nyomjuk az orrunkat, nézzük az esőt. A monoton ritmusát átveszi a szívünk is és megnyugszunk.

Lassítunk. Mert megtanultuk újra. Most pedig próbálkozunk körülírni a színeket, ízeket és a hangokat – szavakkal.

Itt élünk, ahol eddig.

Csak máskor.

Ismétlés

Gyereket szülni azért jó, mert akkor az ember kétszer éli meg a gyerekkorát. Egyszer, amikor még minden nagynak tűnik, másodszor pedig amikor már nagyok vagyunk és mindent újra kicsinek szeretnénk. Van egy harmadik is, amikor az ember nagyszülő lesz, csak akkor már fel  tudja dolgozni, és csak bölcsen mosolyog, ami miatt az anyuka még megretten: úristen, ezek velem is megtörténtek és emlékszem is rájuk. Aztán túl a kezdeti sokkon rájön, valójában ez jó dolog. Nekem is fájt az oltás, én is kergettem a pillangókat, és én is belemásztam a szülinapi tortámba. Mikor ezeket megértjük, könnyebben elviseljük az előttünk álló bizonytalan dolgokat. Könnyebb úgy megnyugtatni egy csecsemőt kisdedet, hogy egészen pontosan tudjuk, mire volna szüksége. Hiszen arra volt szükségünk valaha nekünk is, ugyanattól nyugodtunk meg. És minden csepp könny és minden botlás után ugyanúgy pozitívan tekintünk előre. És ugyanúgy nem adjuk fel.

Ismétlés a tudás anyja.

Ismétlés az Anya tudása.

Hiányzó szavak

Nem mondhatni, hogy hamar jutottunk el oda, átnézzük a születéssel kapcsolatos videót. Nemrég írtuk lemezre és nemrégen néztük meg annyiszor legalábbis, hogy elemezni lehetett az eseményeket.

Maga a szülés az egy másfajta élmény volt, mint így visszanézni és ráadásul ennyi idő után. Többször megnézve nem sokkoló, nem fájdalmas, de részleteiben elnagyoltabb a kép, mint akkor, amikor mindez történt. De jó, hogy vissza tudjuk nézni, lehet belőle tanulni, mint mindenből. Most nyernek értelmet a mondatok, amik elhangoztak és azok is, amelyek nem hangoztak el. Amit nem mondott senki, pedig mondhatott volna. Most ezek a hiányzó szavak.

Nem érzek eufóriát most sem, és nem éreztem akkor sem. Minden természetes volt. Jó lett volna tudni, hogy pontosan mikor és mi fog velem történni, mennyire haladtunk előre, mennyi van még hátra. De nem éreztem semmi extrát, mert magával ragadott a dolgok magától értetődő volta. Elmaradt a csoda, de elmarad rendre annak, akinek a hétköznapjai nem csupán hétköznapok, hanem kis csodák. Belesimul ezekbe a napokba a születés is. Legalábbis annak a szellemi formája.

Mert a fizikai és a pszichés az egy darabig megmarad, aztán már csak kopik. Nem szépül meg, csak porosodik, egészen addig, amíg el nem tűnik. Semmi nem örök életű, még a piramisok sem, és hiába kutatták és kutatják millióan, hogyan lehet emléket állítani az örökkévalóságnak, nem fogják megtalálni az időtlent, hiszen még az idő sem örök.

Eufóriát éreznék akkor, ha nem tudnám, hogy az életben a kis dolgok is  lehetnek nagyok és a nagy dolgok is kicsik.  Valójában a kis dolgok a nagyok. Ami kicsi az nagyszerű, az csodálatos, és a nagy dolgok abból születnek, hogy a kicsit gondoljuk tovább. De a kicsi nagyságának felismeréséhez nagynak kell lenni és a nagy csak akkor látja át a kicsi nagyságát, ha már megért arra, hogy újra kicsi legyen.

Így lesz a napokból csoda, a percekből óra és nem félünk majd, ha a végén mindezekkel el kell számolni.

Felhők árnyéka

Vannak könnyebb napok és vannak nehezebbek, az az egy viszont közös bennük, hogy amikor az egyikben benne vagyunk, fel sem merül, hogy milyen is lehet a másik eset.

A probléma valahol ott kezdődik, hogy a nehéz napokat senki nem vállalja fel.
Milyen lesz a kezemben tartani? - Nagyszerű.
Milyen maga a szülés? - Megszépül.
Milyen anyának lenni? - Cukorrózsaszín felhőkön való lépdelés.

Pedig dehogy. Nem szépül meg, a fák nem nőnek az égig, és a felhőknek is van árnyékuk, ha süti őket a nap. Megfakul, elfelejtődik, de nem szépül meg.
Olvasni mindenütt, hogy mekkora öröm és boldogság, és milyen könnyű feladat egy angyali kisbabával játszani naphosszat, ráadásul évekig. Mondhatni gyerekkel játszani gyerekjáték. Hogy mennyire magától értetődik minden, az anyaság, az anyai ösztön, a karrierista anya és feleség szerepe, ezek mind nagyon egyszerű dolgok. Aztán az anyukák tűsarkúban tipegve tökéletes törzsi díszben tologatják kisbabájukat, aki édesdeden alszik, mi ez, ha nem isteni nyugalom és harmónia. Megkérdezem őket, éjjel alszik-e. Azt mondják persze. Csak háromszor kell fel enni. Még szerencse, hogy alszik közben.

Miért a kettős mérce? Mire fel ez az egész? Kinek kell bizonyítani? Miért nem lehet beismerni, hogy vannak esetek, amikor bizony nem alszik. Van amikor sír is, sőt olyan is van, amikor anya és baba együtt sír.
Vagy nyilván csak én nem alszom, és az én babám bömböl egyedül sétáltatás közben, pláne pár hetesen. A járókelők pedig kincset érnek, amikor ezt közlik is: anyuka, sír a baba. Hiánypótlóak. Az is evidens, hogy csak az én babámat viseli meg, ha jön a foga, húsz fog a semmiből, az nagyon könnyű feladat.

A semmiből valamit csinálni sohasem könnyű!

Miért nem lehet azt mondani, hogy gyermeket világra hozni és nevelni nehéz, fájdalmas, ámde felelősségteljes munka? A szépsége is ebben rejlik, hogy mint ahogy mindennek, ennek is mögé kell látni. Fel kell fedezni a lényeget. Hiszen ami igazán lényeges az láthatatlan.

Azt nem lehet elvitatni, hogy a felhőnek is van árnyéka. Mert a nap az süt.

UI: A terézanyu.hu pályázatot hirdetett ebben a témában.

Egymás szemében

Fekszünk ketten a nagyágyon. Egymás mellett. Mindketten elfáradtunk, Anya kevésbé. Anna 2 órája ébren, már álmos, de még nem alszik. A folyamat az altatás. Anya halkan dúdol neki, nyakában kaláris nagy, színes fa golyókkal. Anna kiválasztja közülük a zöldet. Kis markában tartja, miközben szopja az ujját. Másik kezével az arcomat tapogatja. Közel az arcunk egymáshoz, a homlokunk összeér. Érezzük egymás leheletét, lélegzetvételét.
Nézzük egymást. Nagy kék szemeit belefúrja a tekintetembe. Látom a szeme tükrében az arcomat. Bizonyára ő is látja saját magát.

Sokat gondolkodom azon mit lát, milyennek lát ilyenkor. Sikerül-e jó anyja lennem. Tetszik-e neki ez a világ, amelybe életre hívtuk, akart-e jönni ő is ide. Feltételezem igen, mert akkor nem beszélgettünk volna többször is tudat alatt. Milyennek találja az életet a maga szépségével, nehézségeivel. Milyennek talál engem, aki próbálok jó anyja lenni, de nem mindig vagyok elég türelmes hozzá. Mi az, hogy jó anya. Érzi-e a mindent elsöprő, feltétel nélküli szeretetet a tettek mögött. Érzi-e mi van egyáltalán a dolgok mögött. Meg tudja-e különböztetni mit lát és mit érez. El tudja-e különíteni a testét a lelkétől. Képes-e arra, amire még a nagyok sem képesek. Tudja-e még, amit mi már nem tudunk. Mert valaha tudtuk.

Valahol azt olvastam, hogy a gyerekek örök optimisták. Aztán éri őket a sok kudarc és alább adják ezt a képességüket. De ez nem igaz. Megfigyeléseim szerint minél több kudarc éri őket, annál optimistábbak lesznek. Ha nem érnek el egy játékot addig ügyeskednek, amíg odakúsznak valahogy. Ettől gyermekek, különben felnőttek lennének. Nem tudnak járni, de elérik. A nagyok rég arra panaszkodnának, hogy fáj a lábuk.

Minél többet gondolkodom, annál inkább arra jutok, hogy nem szabad gondolkodni. Gondolkodás nélkül a dolgok könnyűek és egyszerűek. Már-már elviselhetetlenül könnyűek. Teljesen magától értetődik, hogy az élet szép. Nem kérdés az sem, hogy mindenki boldog benne. Nincs még egyetlen felesleges gondolat sem, mindnek van értelme és mind pozitív. Milyen nagyok ezek a kicsik és milyen kicsik vagyunk mi, nagyok!

Lassan lehunyja a szemeit, alszik. Beteszem a helyére és mellé rakom a zöld gyöngyöt is. Ha felébred emlékezzen arra, amiről álmodott. Ez fontos.

Attól biztos, hogy mint annyi mást, ezt is tőle tanultam. Ő tőlünk akar tanulni majd, mi pedig tőle. Vágyunk arra amit már elfelejtettünk. Vajon mi végre felejtettük el? Mi volt az életnek a célja vele? Talán az, hogy járjuk be az utat, amíg újra rátalálunk. Találkozzunk madárijesztőkkel, oroszlánokkal, rójuk az utunkat, míg végre megérkezünk oda, ahonnan elindultunk.

Ezt láttuk egymás szemében.

Húsvéti cikk

A húsvét a tavaszi napéjegyenlőségtől számított első holdtölte utáni első vasárnap. Így összesen 35 napra eshet húsvét március 22-től április 25-ig bezárólag. A húsvét vasárnap utáni 50. nap a pünkösd. Időpontja azért változó szemben egyéb ünnepekkel (karácsony), mert kiszámítása a Hold járásához is igazodik.

A Gergely naptár szerinti időszámításban, ahol a Föld Naphoz viszonyított mozgását tekintik alapul (év) fél évesek lettünk. (Szemben a hónappal, amely a Föld-Hold relációtól függ.)
Ezt megkoronázandó megtanultunk négykézláb rugózni. Már várható volt, mert a korábbi talponálló ugrálás az utóbbi időben térdre érkezésbe fordult. Csak idő kérdése volt, mikor ereszkedik négykézlábra, mikor rugózik és mikor kezd majd el ebből a helyzetből mászni. Úgy látom a kommandós kúszás előadása kimarad. Már minden irányban "közlekedik", hason és háton, balra, jobbra, előre és hátra. Sehol nincs biztonságban, csak a járókában és a kiságyában.

A levegőzések már nem csupán alvással telnek, már fent van és nézelődik. Rosszabb esetben sír is. Most már lehet lengébben sétáltatni, kis kezét kibújtatva az ujját szopja és nézelődik. Az éjszakákat újra átalussza.
Mutatóujját a szájába véve hosszú percekig beszél, leginkább az "ajjajjajj" hangzók jönnek ki a száján.
Mostanra nagyon sok területen fejlődik, hat hónapos lévén. Kevesebbszer alszik napközben és több órát képes ébren maradni, már 3-4 óráig is elvan, alvási ciklusa 50-60 perc (az esetek többségében 55 perc). Van, amikor éjszaka sír, de nem ébred fel rá, és olyan is volt, amikor az oldalán aludt el.

Az almát már egyre nagyobb élvezettel eszi, alig megy már mellé az almalé.
Sokszor van széklete egy nap és többnyire mindig tele van a pelenka. Ez a fogzásnak is betudható, de talán az új íznek, az almának is. Az esetek többségében háton nyomja ki, amitől azonban napi több ruhacsere is szükségessé válik. Mosni már csak kézzel mosunk szinte, mert ami összekenődik azt azonnal beáztatjuk. Jó, hogy vannak most már olyan tisztítók, amik kiszedik ezeket a foltokat, az eldobható pelenkákról már nem is beszélve. Ami idő alatt alszik és ezt írom, addig a nagyanyáink a patakban mostak, fehérítettek (kékítettek), szenes vasalóval vasaltak. Viszont nem szennyezték a környezetet, legalábbis a nehezen lebomló pelenkákkal nem.

Nagyot fordult a világ nagyanyáinkhoz képest, de a lényege azóta is ugyanaz: anyának lenni.

Öt perc múlva

Relatív kérdés, hogy öt perc kevés vagy sok. Ha várni kell valamire, akkor sok, ha pedig jól érzi magát az ember, akkor bizony kevés.

Öt perc előnyöm van Annával szemben.

Kezdődött mindez akkor, amikor megszületett, igazából nem is akkor, hanem előtte. Öt perccel előtte.
A kis életének hivatalos időszámítása szerint 15 óra 56 perckor bújt ki a hasamból. Akkor jött ki egészében. Addigra már a nyaka körül duplán hurkolódott köldökzsinórtól is megszabadították. Valami azonban történt előtte. Úgy öt perccel előtte.
A szülés és a születés fájdalmainak leírhatatlanságáról sokan beszélnek, így utólag nem is értem miért, hiszen mindez leírható és fel lehet rá készülni. Ha nem is könnyűszerrel. Utólag persze minden szebbnek tűnik, vagy legalábbis könnyebbnek. Emlékszik az ember lánya, de magára a fájdalomra már nemigen, csak arra, hogy nagyon rossz volt. Hogy milyen rossz érzés azt érezni, hogy soha többé nem kapunk már levegőt, el sem tudjuk képzelni ott és akkor, hogy valaha még igen. Hogy mennyire meg kell küzdeni a szavakért, egy nagy nehezen kisuttogott mondat mekkora erőfeszítésbe kerülhet, és mekkora mindenről lemondásba, amikor visszakérdeznek: "Tessék?" Olyankor már nem számít semmi. Addigra már mindegy. Sodródik az ember az apátiába, a letargiába és nem lenni igyekszik, egészen addig, amíg végül el is tűnik az alagút mélyén. Engedi magát, mert neki már mindegy, annak a javára, akinek még nem. A fájdalom átcsap könnyűséggé, a lét elviselhetetlen könnyűségévé. Ez az első elengedés. Aztán jön a többi, mondják.

Ekkor lesz az ember lányából anya, ez az a pillanat. A születés az valami más.

Ez az öt perces fórom viszont azóta is megmaradt. Ez az, amikor a sírás előtt öt perccel lépek a szobába, amikor az éjjel közepén felkelek és bekészítem a hozzávalókat a hajnali szopizáshoz, öt perccel az ébredése előtt.
Itt nyertem öt percet Annával szemben és ezt azóta is tartom. Mivel én vagyok előbb, ezért vagyok én az Anya. Ha ő eszmélne ennyivel korábban, talán minden éppen fordítva volna.

Amíg ezeket írom, alszik. De hamarosan felébred.
Úgy öt perc múlva.

Csacsi öreg medvém

Egy kiadós vacsora után Micimackó elindult a házából. Egyenesen keletnek vette az irányt. Addig-addig talpalt, amíg elfogytak a lábnyomai, megállt hát a Bánatos bozótos tövében és leült. Mancsát a fejére tette és gondolkodott.

Így talált rá Róbert Gida. Leült mellé.

- Szervusz Micimackó, mit csinálsz te itt?

- Töprenkedem - felelte Micimackó.

- Na és min töprenkedsz?

- Mi lesz Kangával, ha Zsebibaba felnő? - bökte ki végül.

Róbert Gida nem válaszolt, csak hallgatta a medvét. Úgy érezte, hogy most hallgatnia kell. És tényleg, Micimackó folytatta.

- Mert ugye Zsebibaba most még kicsi és gondoskodásra szorul. Sokat játszik velünk, Tigrissel leginkább. Kanga pedig nem játszik velünk, ő csak tisztogatja a portáját, na meg persze szegény Zsebibabát. Ha Zsebibaba nagyobb lesz, és nem kell ellátni őt, mit fog csinálni Kanga? Megöregszik?

Róbert Gida nagy sokára szólalt csak meg.

- Kanga és Zsebibaba, akárcsak mi, örök.

- Mi az, hogy örök? - kérdezte Micimackó.

- Az örök olyan, ami mindig létezik, mindentől függetlenül.

- Olyan, mint az én korgó bendőm? - kérdezte reménykedve Micimackó, mert szerette volna megérteni a dolgokat.

- Olyan - nevetett Róbert Gida, majd komolyra váltott. - Olyan örök, mint a csillagok. Mint azok ott fent - mutatott az égre és közelebb húzta magához Micimackót.

- Ezt nem igazán értem - felelte Micimackó, majd hozzátette. - Tulajdonképpen minél kisebb Zsebibaba, annál nagyobbnak tűnik Kanga. De ha Zsebibaba felnő, teljesen olyan lesz, mint Kanga. Hozzákorosodik. Vagy hozzáfiatalodik. Egyformák lesznek. Az is lehet, hogy egykorúak lesznek Róbert Gida?

Róbert Gida átkarolta Micimackót, és együtt nézték a csillagokat.

- Az is lehet, Micimackó. - De ebben nem volt biztos. Nem tudta a választ, csak szerette volna megnyugtatni a barátját. Ezért biztatóan odasúgta neki: - Csacsi öreg medvém!