Nélkülem unatkoznál

te is


Egymás szemében

2012. április 26. 09:52 - yerma

Fekszünk ketten a nagyágyon. Egymás mellett. Mindketten elfáradtunk, Anya kevésbé. Anna 2 órája ébren, már álmos, de még nem alszik. A folyamat az altatás. Anya halkan dúdol neki, nyakában kaláris nagy, színes fa golyókkal. Anna kiválasztja közülük a zöldet. Kis markában tartja, miközben szopja az ujját. Másik kezével az arcomat tapogatja. Közel az arcunk egymáshoz, a homlokunk összeér. Érezzük egymás leheletét, lélegzetvételét.
Nézzük egymást. Nagy kék szemeit belefúrja a tekintetembe. Látom a szeme tükrében az arcomat. Bizonyára ő is látja saját magát.

Sokat gondolkodom azon mit lát, milyennek lát ilyenkor. Sikerül-e jó anyja lennem. Tetszik-e neki ez a világ, amelybe életre hívtuk, akart-e jönni ő is ide. Feltételezem igen, mert akkor nem beszélgettünk volna többször is tudat alatt. Milyennek találja az életet a maga szépségével, nehézségeivel. Milyennek talál engem, aki próbálok jó anyja lenni, de nem mindig vagyok elég türelmes hozzá. Mi az, hogy jó anya. Érzi-e a mindent elsöprő, feltétel nélküli szeretetet a tettek mögött. Érzi-e mi van egyáltalán a dolgok mögött. Meg tudja-e különböztetni mit lát és mit érez. El tudja-e különíteni a testét a lelkétől. Képes-e arra, amire még a nagyok sem képesek. Tudja-e még, amit mi már nem tudunk. Mert valaha tudtuk.

Valahol azt olvastam, hogy a gyerekek örök optimisták. Aztán éri őket a sok kudarc és alább adják ezt a képességüket. De ez nem igaz. Megfigyeléseim szerint minél több kudarc éri őket, annál optimistábbak lesznek. Ha nem érnek el egy játékot addig ügyeskednek, amíg odakúsznak valahogy. Ettől gyermekek, különben felnőttek lennének. Nem tudnak járni, de elérik. A nagyok rég arra panaszkodnának, hogy fáj a lábuk.

Minél többet gondolkodom, annál inkább arra jutok, hogy nem szabad gondolkodni. Gondolkodás nélkül a dolgok könnyűek és egyszerűek. Már-már elviselhetetlenül könnyűek. Teljesen magától értetődik, hogy az élet szép. Nem kérdés az sem, hogy mindenki boldog benne. Nincs még egyetlen felesleges gondolat sem, mindnek van értelme és mind pozitív. Milyen nagyok ezek a kicsik és milyen kicsik vagyunk mi, nagyok!

Lassan lehunyja a szemeit, alszik. Beteszem a helyére és mellé rakom a zöld gyöngyöt is. Ha felébred emlékezzen arra, amiről álmodott. Ez fontos.

Attól biztos, hogy mint annyi mást, ezt is tőle tanultam. Ő tőlünk akar tanulni majd, mi pedig tőle. Vágyunk arra amit már elfelejtettünk. Vajon mi végre felejtettük el? Mi volt az életnek a célja vele? Talán az, hogy járjuk be az utat, amíg újra rátalálunk. Találkozzunk madárijesztőkkel, oroszlánokkal, rójuk az utunkat, míg végre megérkezünk oda, ahonnan elindultunk.

Ezt láttuk egymás szemében.

Szólj hozzá!

Öt perc múlva

2012. március 26. 13:17 - yerma

Relatív kérdés, hogy öt perc kevés vagy sok. Ha várni kell valamire, akkor sok, ha pedig jól érzi magát az ember, akkor bizony kevés.

Öt perc előnyöm van Annával szemben.

Kezdődött mindez akkor, amikor megszületett, igazából nem is akkor, hanem előtte. Öt perccel előtte.
A kis életének hivatalos időszámítása szerint 15 óra 56 perckor bújt ki a hasamból. Akkor jött ki egészében. Addigra már a nyaka körül duplán hurkolódott köldökzsinórtól is megszabadították. Valami azonban történt előtte. Úgy öt perccel előtte.
A szülés és a születés fájdalmainak leírhatatlanságáról sokan beszélnek, így utólag nem is értem miért, hiszen mindez leírható és fel lehet rá készülni. Ha nem is könnyűszerrel. Utólag persze minden szebbnek tűnik, vagy legalábbis könnyebbnek. Emlékszik az ember lánya, de magára a fájdalomra már nemigen, csak arra, hogy nagyon rossz volt. Hogy milyen rossz érzés azt érezni, hogy soha többé nem kapunk már levegőt, el sem tudjuk képzelni ott és akkor, hogy valaha még igen. Hogy mennyire meg kell küzdeni a szavakért, egy nagy nehezen kisuttogott mondat mekkora erőfeszítésbe kerülhet, és mekkora mindenről lemondásba, amikor visszakérdeznek: "Tessék?" Olyankor már nem számít semmi. Addigra már mindegy. Sodródik az ember az apátiába, a letargiába és nem lenni igyekszik, egészen addig, amíg végül el is tűnik az alagút mélyén. Engedi magát, mert neki már mindegy, annak a javára, akinek még nem. A fájdalom átcsap könnyűséggé, a lét elviselhetetlen könnyűségévé. Ez az első elengedés. Aztán jön a többi, mondják.

Ekkor lesz az ember lányából anya, ez az a pillanat. A születés az valami más.

Ez az öt perces fórom viszont azóta is megmaradt. Ez az, amikor a sírás előtt öt perccel lépek a szobába, amikor az éjjel közepén felkelek és bekészítem a hozzávalókat a hajnali szopizáshoz, öt perccel az ébredése előtt.
Itt nyertem öt percet Annával szemben és ezt azóta is tartom. Mivel én vagyok előbb, ezért vagyok én az Anya. Ha ő eszmélne ennyivel korábban, talán minden éppen fordítva volna.

Amíg ezeket írom, alszik. De hamarosan felébred.
Úgy öt perc múlva.

Szólj hozzá!

Huszonkettes csapdája

2012. március 19. 08:03 - yerma

Így, közel fél év után tudnék értékelni egy kevéske alvást, mondjuk 6 órát egyhuzamban. Továbbra is él az a szokás, hogy éjjel felébred enni, akár többször is, és olyan is előfordult már, hogy éjszaka nemcsak enni, hanem játszani is akart. Azért, hogy aztán napközben háromszori alkalommal aludjon fél-egy óra időtartam között.
Nem tudni, miért alakult így azok után, hogy még az idők kezdetén beállt az éjszaka átalvására.

Ennek a veszélye számomra abban rejlik, hogy minduntalan arra tudok gondolni, jó pozitívan, hogy "majd holnap" alszom, és az a holnap soha nem jön el. Amikor meg eljön, addigra meg felnő a gyermekem.
Ez az optimista gondolkodás ördögi köre, a huszonkettes paragrafus csapdája. Az egész élet ellentmondása benne van.

Hurrá!

Szólj hozzá!

Csacsi öreg medvém

2012. március 05. 09:11 - yerma

Egy kiadós vacsora után Micimackó elindult a házából. Egyenesen keletnek vette az irányt. Addig-addig talpalt, amíg elfogytak a lábnyomai, megállt hát a Bánatos bozótos tövében és leült. Mancsát a fejére tette és gondolkodott.

Így talált rá Róbert Gida. Leült mellé.

- Szervusz Micimackó, mit csinálsz te itt?

- Töprenkedem - felelte Micimackó.

- Na és min töprenkedsz?

- Mi lesz Kangával, ha Zsebibaba felnő? - bökte ki végül.

Róbert Gida nem válaszolt, csak hallgatta a medvét. Úgy érezte, hogy most hallgatnia kell. És tényleg, Micimackó folytatta.

- Mert ugye Zsebibaba most még kicsi és gondoskodásra szorul. Sokat játszik velünk, Tigrissel leginkább. Kanga pedig nem játszik velünk, ő csak tisztogatja a portáját, na meg persze szegény Zsebibabát. Ha Zsebibaba nagyobb lesz, és nem kell ellátni őt, mit fog csinálni Kanga? Megöregszik?

Róbert Gida nagy sokára szólalt csak meg.

- Kanga és Zsebibaba, akárcsak mi, örök.

- Mi az, hogy örök? - kérdezte Micimackó.

- Az örök olyan, ami mindig létezik, mindentől függetlenül.

- Olyan, mint az én korgó bendőm? - kérdezte reménykedve Micimackó, mert szerette volna megérteni a dolgokat.

- Olyan - nevetett Róbert Gida, majd komolyra váltott. - Olyan örök, mint a csillagok. Mint azok ott fent - mutatott az égre és közelebb húzta magához Micimackót.

- Ezt nem igazán értem - felelte Micimackó, majd hozzátette. - Tulajdonképpen minél kisebb Zsebibaba, annál nagyobbnak tűnik Kanga. De ha Zsebibaba felnő, teljesen olyan lesz, mint Kanga. Hozzákorosodik. Vagy hozzáfiatalodik. Egyformák lesznek. Az is lehet, hogy egykorúak lesznek Róbert Gida?

Róbert Gida átkarolta Micimackót, és együtt nézték a csillagokat.

- Az is lehet, Micimackó. - De ebben nem volt biztos. Nem tudta a választ, csak szerette volna megnyugtatni a barátját. Ezért biztatóan odasúgta neki: - Csacsi öreg medvém!

Szólj hozzá!