A hattyúk tava

Szintet léptünk alváshoz való készülődésben kapcsolatban is. Most, hogy ovi időszakban délután nem alszik hamarabb lőjük fel a pizsamákat este, az alvás előtti ellazulás folyamata pedig rendkívül váratlan fordulatot vett. Az történt, hogy Anna nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem mesét akar nézni, hanem nézzük inkább a Hattyúk tavát. Hogy az ötlet honnan jött az nem derült ki azóta sem. Mindenesetre anya - aki előtt nincsenek lehetetlenek, ha a gyerek kényeztetéséről van szó, és nem ismeri a szót sem, hogy lehetetlen, csak most, hogy leírta és újra elolvasta - egyből akcióba lendült és a kis zé generáció természetességével keresett rá az arra alkalmas okos eszközön. Minek utána talált is egy teljes balett előadást. Nagy volt az öröm.

Az első napon ment a rácsodálkozás: ez a nézőtér, lekapcsolják a villanyt, ez a zenekari árok. Miért szól ilyen hangosan? Miért egyszerre játszanak ennyi hangszerrel? Miért ülnek le a nézők? A karmester miért vezényel? Miért a színpadot kell megvilágítani? Miért megy fel a függöny? A felvonás végén miért megy le? Kik ugrálnak a színpadon? A bácsi az ki? Miért van nála íj? Miért kergeti a hattyúkat? Ki a nagy fekete?

Aztán mivel az utolsó néhány miértre magam sem tudtam a választ, félretettük a probléma megoldását holnapra. Ami idő alatt utánanéztem: olvastam elvarázsolt lányokról, egy ifjú szerelméről, gonosz varázslóról. A mesét tovább is adtam.

Most már együtt táncolunk, nézd én is tudok forogni, és forog egy lábon, kezét széttárja közben. Tararara-rarararara- tarararararam. Éneklünk. És táncolunk.

Mióta vártam ezt a percet.